2010. szeptember 2., csütörtök

Az Első

Az öreg olajfa árnyékában bújkált. Testetlen, súlytalan sötétség.
Ahogy közel értem alig láthatóan összerezzent.
-Mi a neved? Kérdeztem töle.
Nem mozdult. Lassan hullámzott jobbra balra. Bár semmi szemre emlékeztetö nem volt rajta, éreztem ...hogy meredten bámul. 
Éreztem a dühét, a vibráló energiát. 
-Mi a neved? Kérdeztem kicsit határozottabban. A hullámzás egy pillanatra abbamaradt, majd újra ütemessé vált. 
Lassan elfordultam töle, és elindultam. Gyomrom kavargott lábaim gumivá váltak. 
Pár lassú lépés.
-Szeretlek. Szólalt meg egy több száz hangból álló kórus mögöttem. 
Ereimben jéggé vált a vér, és koponyámat millió emlékszilánk szúrta át. 
Megszédültem. -Tehát te vagy az elsö. Feleltem. 
A kertet az éjszaka balzsamos illata járta be, amibe egy gondolat erejéig, savas hányásszag keveredett. Valahol madár röppent fel.

2 megjegyzés:

Tokai András írta...

Nem kell annyira tartani a földönkívüliektől, Lacikám
Túl sok Bradburyt olvastál...

Balassa László írta...

Ha földönkívüli valamire asszociálsz akkor nem inkább te olvastál sok Bradburyt... (magam semmi sem olvastam tőle )