Pici sötét szoba....koszos bomladozó ágyak.
A földet masszív kosz borítja. Mennyezetről lógó apró izzó fénye dereng. Romlott hús szaga keveredik emberi vizelettel. Az ágyon gyerekek fekszenek.
Tizennyolcan laknak a kétszobás vályogházban. Egyik legsötétebb sarokban valami neszez...közelebb megyek...takarók között cseppnyi baba fekszik.
Beteg.
Nem tudják mi baja van.
Nincs pénz gyógyszerre.
Nincs pénz orvosra.
Nincs pénz buszra az orvosig.
Félretették....lehet hogy megmarad...ha elég erős. Közelebb lépek, lábam megcsúszik, szandálom vöröses barna csíkot húz.
Résnyire nyitott száján sipolva szalad a levegő...apró fogai koromfeketék...majd megmozdulnak.
Fél tucanyi döglégy mászik ki a résnyire nyitott ajkak közül.
Még él...de a legyek már a szájába petéztek...
Pár órája még egy üszkösödő láb savanyú, lassan bomló szagát éreztem alig pár centire az arcomtól, és nem gondoltam hogy jön még rosszabb.
De hiába...én erre vagyok alkalmas.
Tudom hogy még saját feleségem sem érti...tudja mikor hazajövök napokig nem vagyok még otthon...nem beszélek sokat...nem mutatok fotót...bámulom a falat. Sokadszora fürdök de még mindig érzem a bőrömön a rothadás édeskés illatát. Nézem a fotóimat és tudom hogy ezzel tudok segíteni. Tudom hogy nem tudok semmi mást tenni.
Megmutatni és odavezetni azokat akik segíteni tudnak. Azokat akik eljöttek a karitatív workshopokra mikor nekik is gyüjöttünk. Köszönöm nekik.
Milyen könnyű egy légkondicionált belvárosi lakásból okoskodni, fontoskodni és milyen nehéz odamenni és nyitva tartani a szemed...tudjátok néha nagyon szívesen becsuknám...hogy ne lássak...ha nem látom akkor nincs is....akkor ez meg sem történik.
Minden út végén egy valamit kérek a teremtőtől...ne haragudjak azokra akiknek semmi sem elég...azokra akik fél életüket felhalmozott tárgyakkal igazolják....akik miatt éhezik a fél világ. Nehéz ez a feladat és kevés vagyok én ehhez.
Megjegyzések