A Balassa

Aki ismer az tudja hogy nagyon egyszerű figura vagyok, aki egy jógaszőnyegen is elalszik egy nem túl zajos sarokban ha úgy hozza a sors. Az hogy egy olyan helyen pihenhettem ki magam, mint a Hercegaszony Birtok az minden elképzelésemet felülmúlta.  Gyönyörű tágas aparmant kaptunk külön szobával a gyerekeknek, külön nekünk, mindkét szobában külön szabályozható légkondival ami fantasztikus mert Papa szeret jégveremben aludni :) Megmondom őszintén hogy a romániai Patarét után két napig olyan térzavarban voltam hogy a wellnessbe be se mertem menni és jórészt a folyóparton üldögéltem vagy gyermekeimmel bírkóztam. Időközönként megjelent egy egy pincér aki megkérdezte nem kérek e valamit de mindezt olyan egyszerűen, kedvesen, hogy egy percig sem éreztem feszélyezve magam.  Valahogy az ott dolgozó emberek minden merevség nélkül egyszerűen, csak nagyon kedvesek. Nem tudom eldönteni melyiket szerettem jobban a reggelit, az ebédet, vagy a vacsorát....azt hiszem mindet :)...

A negyvenedik év mégiscsak egy lépcső gondoltam én is amikor kialakult bennem egy ötlet amin hónapokig dolgoztunk míg végül tökéletes lett. Több lehetséges változat született míg megállapodtunk a végleges verzióban. Sokat hallgatom minden felől hogy miért nem lehet már venni egy könyvet, albumot a munkáimmal. Azért mert bármit is csinálok szeretném ha lenne súlya. Minden évben kiadni egy könyvet nekem nem célom. Mindenképp azt szerettem volna hogy ez egy vízválasztó dolog legyen a fotográfiámban. Elkészült tehát az Aricia 40. Azért választottam ezt a sorozatomat mert ez volt az ami a betegségem után egy újfajta megértés felé mozdított. Ez volt az utolsó olyan sorozatom ahol nem szerepeltek emberek a képeken, itt változott meg minden. Elképzeltem 40 darab matt fekete dobozt amiken arany betűkkel szerepel a cím. Kívül  csak a cím és az alcím...a nevem csak belül kerül említésre, jelezve hogy az én munkámat tartod a kezedben. Minden dobozban 16+1 kép van elválatszva papírral, t...

Három valóban nagyszerű napot tölthettünk Romániában ahol semmi sem úgy alakult ahogy elterveztük, de pont így kezdődnek a kalandok általában....vagy nem. Valami rejtélyes oknál fogva a határon szolgálatot teljesítő egyébként roppant szimpatikus fiatal ember az egész táskámat atomjaira szedte és eltávolított belőle két imbuszkulcsot, mielőtt még megszállott ikea fanként el nem kezdem repülés közben lebontani a járművet alattunk.  Miután tüzetesen megvizsgálta a fényképezőgépeimet is szó nélkül felengedett a gépre egy kubotan társaságában, mert migrénes vagyok és csak azzal tudom kimaszírozni a fájdalmat a fejemből.  Hurrá repülünk! Azaz repülnénk mert sztrájkolnak a kolozsvári reptéren így késik a gép és ezt az időt a fedélzeten ücsörögve vidám dolgokkal töltöttük el.  Hurrá megérkeztünk! Megjelenik a kis csapat akik mindent elintéztek nekünk és tényleg tény ami tény fantasztikus hátterünk volt társaságukban.  Egyből meg is indultunk Petroz...

Emlékszem mikor tavaly a tábor végén egy dohányzó női arc sziluettet fotóztam éjjel, az utolsó napon. Azon az estén felóldódott minden, és valami elmosta a határokat valóság és látszat között. Hosszúra nyúltak az árnyékok és bármerre néztem barátokat láttam kissebb nagyobb csoportokban ücsörögni. A tűz még ropogott csendesen, és én arra az egy éjszakára újra szemlélődő gyermek lehettem. Sokáig beszélgettünk és bámultuk az eget...milliónyi ragyogó pontból választottunk melyik csillag melyik bolygó, és hosszan beszélgettünk a kvantumfizikáról, hisz miért is ne ebbe a táborba belefér ez is. Azt hittem egy fotós táborba megyek tanítani, de egy olyan helyen jártam ahol egy teljesen másfajta szellemiséget tapasztalhattam meg, ami sokkal közelebb állt hozzám mint gondoltam volna. Szerettem hogy sört csapoltunk Czangival mint a telep cigányai, szerettem hogy Mariannal órákat tudtunk ülni a fűben beszélgetve a majdnem semmiről, szerettem hogy körbevettek a kollégák és mindig volt ...