Ugrás a fő tartalomra

Kell e az elismerés?

Régóta érik bennem ez a téma.
Kell e az elismerés mint fotós? Szükségem van e rá érdekel e egyáltalán?  Nehéz lenne példaképet választanom de azt hiszem valahol Tichý és Bresson közé tenném a megfelelő embert....Napi szinten kapom az értesítéseket különféle pályázatokról nagy lehetőségekről, kiállítási ajánlatokról és valahogy mind megnyitás nélkül megy a kukába...
Nincs kedvem pályázni semmire mert igazából nekem semmit sem jelent és minden pályázaton egy hatalmas vergődő tömeget látok ami hajszol valamit...én ezt a valamit nem látom. Talán korcs vagyok és nincs rá szemem. Mikor ezt a tömeget meglátom azonnal megyek tovább. Minél messzebb a tömegtől a nyüzsgéstől a kérdésektől. 

Valahogy nem érzem hogy kell valaki aki azt mondja igen jó az amit csinálsz...az sem érdekel jó e egyáltalán. Csinálom mert nincs más, amit ennyire szeretnék csinálni. Nem mások tükrében akarom igazolni azt hogy amit csinálok ér e valamit vagy sem. Nem akarok A FOTÓS pózban tetszelegni...én csak én vagyok. 
Én nem értem azokat akik folyamatosan azon dolgoznak hogy minden szervezetben ott legyenek minden héten valahol kiállítsanak....minden tiszteletem az övék de engem ez nem érdekel...jobb szeretek elbújni a sötét sarkokban és dolgozni csendben. Kiállítani sincs kedvem mert ugyan mit adna hozzám? Munkáim 90 százaléka amúgy sem kiállítható a nagy publikumnak. 
Én azt hiszem valahogy úgy vagyok vele hogy csak dolgozom mert szeretem csinálni...ha elismerik jó...ha nem akkor is....egész egszerűen hidegen hagy mert nem azért csinálom. Nem tudnám azért csinálni...úgy csak egy munka, egy kolonc lenne a nyakamban az egész....én szerelmes vagyok abba amit csinálok...ez jobb nekem így. Nem szeretek kamerával a kezemben pózolgatni hogy mindenki lássa igen én vagyok a fotós! Én dolgozni szeretek vele leginkább úgy hogy senki se vegye észre...

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Samyang F2,8/14mm teszt Balassa módra! :)

A Leitz Hungária egyik legszimpatikusabb mondata az volt hogy a teszt alatt maradj végig önmagad! Iszonyatos megkönnyebbülés volt nekem mert akik ismernek személyesen tudják hogy ami a szívemen a számon és hogy nem tudok kibújni a bőrömből.
Mikor megláttam a 14-es Samyangot az volt az első két gondolatom hogy:
1: Ez nagyon sérülékenynek tűnik a kis domború pofikájával,
2: Na most én mit csináljak ezzel?



Első körben kimentem kék órában a dunapartra hogy na akkor most aztán megcsináljuk a tipikus kékórás lánchidas parlamentes förtelmet mert bizony ez erre való! (NEM!) Igazából nem is volt kedvem elővenni és akkor jutott eszembe hogy maradjak önmagam... Jó de akkor mi a fészkes fenét kóválygok a dunaparton mint gólyafos a levegőben ahelyett hogy mennék a dolgomra! Én megrögzött szociofotós vagyok. Arcokkal, történetekkel dolgozom. És még valami! Folyamatosan azt tanítom hogy hacsak nem igazolványképet csinálunk akkor mutassunk meg minél többet az alanyunk hátteréből környezetéből mert a…

Csak ez lehetek

Pici sötét szoba....koszos bomladozó ágyak.

A földet ürülék borítja. Mennyezetről lógó apró izzó fénye dereng. Romlott hús szaga keveredik emberi vizelettel. Az ágyon gyerekek fekszenek.  Tizennyolcan laknak a kétszobás vályogházban. Egyik legsötétebb sarokban valami neszez...közelebb megyek...takarók között cseppnyi baba fekszik.  Beteg. Nem tudják mi baja van. Nincs pénz gyógyszerre. Nincs pénz orvosra. Nincs pénz buszra az orvosig. Félretették....lehet hogy megmarad...ha elég erős. Közelebb lépek, lábam megcsúszik, szandálom vöröses barna csíkot húz a földön friss ürülékből... Résnyire nyitott száján sipolva szalad a levegő...apró fogai koromfeketék...majd megmozdulnak. Fél tucanyi döglégy mászik ki a résnyire nyitott ajkak közül.  Még él...de a legyek már a szájába petéztek... Pár órája még egy üszkösödő láb savanyú, lassan bomló szagát éreztem alig pár centire az arcomtól, és nem gondoltam hogy jön még rosszabb.

De hiába...én erre vagyok alkalmas.  Tudom hogy még saját feleségem…

Leica Q teszt....avagy engem átbasztak....

Azoknak akik tanulnak tőlem, vagy ismernek közelebbről számtalan mondat eszükbe juthat ami renszeresen elhagyja ajkaimat, de az egyik talán leismertebb mondat az, amit arra szoktam felelni mikor valaki megkérdezi hogy milyen géppel dolgozom? Milyennel milyennel hát amilyet a kezembe adnak! Fotós vagyok egy gyufásdobozzal is fotózni fogok persze ez nem teszi alkalmasá a gyufásdobozt mondjuk sportfotózásra... A gép másodlagos. Mindig az számit aki mögötte van...jobb géptől nem lesznek jobb képeid max technikailag. Igazából sokáig vártam hogy egyszer kapok egy levelet a Nikontól, hogy támogatásképp ingyen szervizelik a gépemet ha valami történne vele, de még arra a megkeresésemre sem kaptam választ sosem, hogy vajon miért válik le a gumi boritás a gépemről és mit lehetne tenni ellene.... A dolog igazából érthető hisz az én fotóim még mindig nehezen emészthetőek, olyan tartalommal telítettek, amivel az emberek nagy része nem szeret szembesülni. Nem lehet feltenni őket egy oldalra ahol le…