Ugrás a fő tartalomra

Kell e az elismerés?

Régóta érik bennem ez a téma.
Kell e az elismerés mint fotós? Szükségem van e rá érdekel e egyáltalán?  Nehéz lenne példaképet választanom de azt hiszem valahol Tichý és Bresson közé tenném a megfelelő embert....Napi szinten kapom az értesítéseket különféle pályázatokról nagy lehetőségekről, kiállítási ajánlatokról és valahogy mind megnyitás nélkül megy a kukába...
Nincs kedvem pályázni semmire mert igazából nekem semmit sem jelent és minden pályázaton egy hatalmas vergődő tömeget látok ami hajszol valamit...én ezt a valamit nem látom. Talán korcs vagyok és nincs rá szemem. Mikor ezt a tömeget meglátom azonnal megyek tovább. Minél messzebb a tömegtől a nyüzsgéstől a kérdésektől. 

Valahogy nem érzem hogy kell valaki aki azt mondja igen jó az amit csinálsz...az sem érdekel jó e egyáltalán. Csinálom mert nincs más, amit ennyire szeretnék csinálni. Nem mások tükrében akarom igazolni azt hogy amit csinálok ér e valamit vagy sem. Nem akarok A FOTÓS pózban tetszelegni...én csak én vagyok. 
Én nem értem azokat akik folyamatosan azon dolgoznak hogy minden szervezetben ott legyenek minden héten valahol kiállítsanak....minden tiszteletem az övék de engem ez nem érdekel...jobb szeretek elbújni a sötét sarkokban és dolgozni csendben. Kiállítani sincs kedvem mert ugyan mit adna hozzám? Munkáim 90 százaléka amúgy sem kiállítható a nagy publikumnak. 
Én azt hiszem valahogy úgy vagyok vele hogy csak dolgozom mert szeretem csinálni...ha elismerik jó...ha nem akkor is....egész egszerűen hidegen hagy mert nem azért csinálom. Nem tudnám azért csinálni...úgy csak egy munka, egy kolonc lenne a nyakamban az egész....én szerelmes vagyok abba amit csinálok...ez jobb nekem így. Nem szeretek kamerával a kezemben pózolgatni hogy mindenki lássa igen én vagyok a fotós! Én dolgozni szeretek vele leginkább úgy hogy senki se vegye észre...

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ez nem kelet...Ez nem nyugat...Ez Szarajevó!

Ez nem kelet, ez nem nyugat, ez az a pont ahol minden találkozik. Szarajevó városa több szempontból is egyedülálló. A nyugati és keleti vallás, kultúra keresztútjáról beszélünk ahogy egymás szomszédságában áll mecset, ortodox templom, katolikus katedrális, és zsidó zsinagóga. A város története legalább annyira sokrétű mint a lakossága, vagy a látvány amit nyújt. 1914-ben itt gyilkolták meg Ferenc Ferninándot ami kirobbantota az elő világháborút. A második világháborúban Szarajevó az usztasák által irányított független Horvát Államhoz került így a város zsidó, és szerb lakosságának jelentős része a holokauszt áldozatává vált. 1992 április ötödikén egy béketüntetésre szerb orvlövészek sortűzzel válaszoltak, ekkor kezdődött meg Szarajevó 1996-ig tartó ostroma, amiben 12.000 ember veszítette életét.


2018. február 9 Lassan sétikálok a repülőtér körül és próbálom eldönteni hogyan jussak el a szállásomra az óváros részbe...villamost, buszt nem látok, pár taxis lustán dohányzik a kocsinak dőlve v…

Különleges ajándék karácsonyra.

Idén karácsonykor is készülök egy különleges meglepetéssel nektek.  Mint minden művésznek nekem is korszakokra bontható eddigi pályám. Idén az egyik legizgalmasabb korszakból válogattam nektek olyan képeket amik nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem voltak publikálva.  Ebben az időszakban kizárólag filmre dolgoztam, és sokszor már az elkattintás pillanatában torzítottam a képeket. Foltokban, vonalakban, tónusokban láttam a világot és sokkal inkább hangulatokat kerestem mintsem dekoratív tartalmat. Az elkészült képekhez a valóság csak vászon volt. Ezekből a képekből választottam ki a kedvenceimet nektek.  Ezeket harminc centis hosszanti oldal méretben lehet majd megrendelni, tízezer forintos darabáron. Természetesen ezek is Hahnemühle papírra készülnek a Pigmenta Art Lab gondozásában. Mindegyik aláírva kerül új tulajdonosához. A meglepetés az, hogy a vásárlók közül kisorsolok egy valakit, aki karácsonyra a vásárolt nyomat mellé megkapja az eredeti negatívot bekeretezve.  A weboldalra a n…

Eugénia, a végzet sertése.

Rendhagyó és csodálatos eseményre hívjuk minden érző szívű embertársunkat. Nevezhetném fotós workshopnak, de a jelen esemény jóval magasabb szinten rezeg, mondhatni már már az élet értelmét fejtegető kissé testszagú filozófus alsógatyáján megkötött és rögzült bizonytalan formájú sárgás folt peremvidékén kapirgálunk csepp zuzmót egy majd éhenhalt jávorszarvasbébinek aki ragyogó szemekkel néz a sarkvidéki fagyott éjszakába, az égre kiáltva az eltelt évmilliók egyetlen valós kérdését.
EUGÉNIA! Ez a név egybeforr mindennel ami a végzet felé halad az entrópia kanyargós ösvényén, mindennel ami sorsában hordja végzetét ami halálra született az első perctől fogva, és ennek tudatában járja az élet ösvényét a szenvedés szilánkjaitól felszaggatott lábakkal, vérző tagokkal, összeszorított foggal várva azt, ami végre megszabadíthatja e világban való kínjaival terhes létezésétől.
Ne hagyjuk hogy az empátia apátiába fordulva eltakarja szemünk elől minden érző létező árnyat vető lény szenvedését.