Gyermekkorom óta nagyon melankólikus alkat vagyok. Valahogy sosem voltam nagy társasági ember. Mikor körülöttem bulizni kezdtek kiskorom óta félrehúzódtam. Kerestem a sötét sarkokat. Befészkeltem magam kiélveztem hogy békén hagy mindenki és elővettem azt a dobozt.
Azt a szaloncukrosdobozt ami meghatározta teljes gyermekkoromat.
Tele volt fényképekkel. Régi kartonképekkel, háborús fotókkal, századeleji iskolai osztályképekkel. Nagyanyám mindig írt a képek hátuljára...dátumokat, neveket, helyszíneket....mesélt mellé...
-Látod Lacika ő a nagymama apukája...már rég meghalt...sofőr volt az Esterházy úrnál....látod az autót? Buick!
Valahogy beszippantott ez a világ és én boldogan zuhantam a halottak közé. Újra és újra megnéztem a képeiket...figyeltem a tekintetüket...próbáltam megérteni hogy ők mind mind éltek, terveik voltak, szerettek valakit, küzdöttek valamiért, aztán meghaltak... és sok esetben az utolsó ember aki tudja hogy egyáltalán léteztek én vagyok.
Már csak én tudom a nevüket....már csak én látom az arcukat.
Ahogy teltek az évek a lista egyre nagyobb lett...egyre többen éltek már csak papíron...nagyapám ahogy nyakába veszi anyámat mit sem sejtve arról hogy anyám tönkreteszi majd az életüket...hogy végig fogja nézni ahogy meghal...a képen még boldogan...kortalanul.
Megnézve nagyanyám vagy a Bori nagyszüleinek régi osztályképeit csupa halottat látok. A gyerekek akik reggel már boldogan készülődtek a fotózásra, már túl vannak az életükön...jó esetben megöregedtek és meghaltak...rosszabb eseteben a háború vitte el őket, de egy valami biztos....abból a csapatnyi gyerekből aki boldogan nézett a kamerába mára már egy sem él. Mind halott.
Mikor átnézegettem ezeket a képeket fájdalmat éreztem. Az élet elvesztése feletti fájdalmat ami elkerülhetetlenségével gyermekként ijesztett.
Az ember persze belenyugszik. Belenyugszik hogy ha szerencséje lesz róla is marad egy fotó ahol maradéktalanul boldog. Ahol bizakodva néz a jövőbe. Ahol még minden előtte van.
Ha valaha kérdezné valaki hogy miért vagyok fotós...hát ezért.
És ez az amiért dokumentálok, a teremtett valóságokkal való játék helyett. Ne értsen félre senki nem nézem le és nem tartom kevesebbre azt a fajta munkát. Nekem egyszerűen más a dolgom. Én életek szilánkjait próbálom összerakosgatni....persze vágnak a szilánkok, és nekem folyamatosan szivárog a vér az ujjaimból, mégis ez az egyetlen dolog amiért kamerát fogok nap mint nap.
Azt a szaloncukrosdobozt ami meghatározta teljes gyermekkoromat.
Tele volt fényképekkel. Régi kartonképekkel, háborús fotókkal, századeleji iskolai osztályképekkel. Nagyanyám mindig írt a képek hátuljára...dátumokat, neveket, helyszíneket....mesélt mellé...
-Látod Lacika ő a nagymama apukája...már rég meghalt...sofőr volt az Esterházy úrnál....látod az autót? Buick!
Valahogy beszippantott ez a világ és én boldogan zuhantam a halottak közé. Újra és újra megnéztem a képeiket...figyeltem a tekintetüket...próbáltam megérteni hogy ők mind mind éltek, terveik voltak, szerettek valakit, küzdöttek valamiért, aztán meghaltak... és sok esetben az utolsó ember aki tudja hogy egyáltalán léteztek én vagyok.
Már csak én tudom a nevüket....már csak én látom az arcukat.
Ahogy teltek az évek a lista egyre nagyobb lett...egyre többen éltek már csak papíron...nagyapám ahogy nyakába veszi anyámat mit sem sejtve arról hogy anyám tönkreteszi majd az életüket...hogy végig fogja nézni ahogy meghal...a képen még boldogan...kortalanul.
Megnézve nagyanyám vagy a Bori nagyszüleinek régi osztályképeit csupa halottat látok. A gyerekek akik reggel már boldogan készülődtek a fotózásra, már túl vannak az életükön...jó esetben megöregedtek és meghaltak...rosszabb eseteben a háború vitte el őket, de egy valami biztos....abból a csapatnyi gyerekből aki boldogan nézett a kamerába mára már egy sem él. Mind halott.
 |
| Bori nagymamájának osztálya |
 |
| Nagyanyám osztályképe. |
Mikor átnézegettem ezeket a képeket fájdalmat éreztem. Az élet elvesztése feletti fájdalmat ami elkerülhetetlenségével gyermekként ijesztett.
Az ember persze belenyugszik. Belenyugszik hogy ha szerencséje lesz róla is marad egy fotó ahol maradéktalanul boldog. Ahol bizakodva néz a jövőbe. Ahol még minden előtte van.
Ha valaha kérdezné valaki hogy miért vagyok fotós...hát ezért.
És ez az amiért dokumentálok, a teremtett valóságokkal való játék helyett. Ne értsen félre senki nem nézem le és nem tartom kevesebbre azt a fajta munkát. Nekem egyszerűen más a dolgom. Én életek szilánkjait próbálom összerakosgatni....persze vágnak a szilánkok, és nekem folyamatosan szivárog a vér az ujjaimból, mégis ez az egyetlen dolog amiért kamerát fogok nap mint nap.
Megjegyzések