Ugrás a fő tartalomra

Halott gyerekek albuma.

Gyermekkorom óta nagyon melankólikus alkat vagyok. Valahogy sosem voltam nagy társasági ember. Mikor körülöttem bulizni kezdtek kiskorom óta félrehúzódtam. Kerestem a sötét sarkokat. Befészkeltem magam kiélveztem hogy békén hagy mindenki és elővettem azt a dobozt.
Azt a szaloncukrosdobozt ami meghatározta teljes gyermekkoromat.
Tele volt fényképekkel. Régi kartonképekkel, háborús fotókkal, századeleji iskolai osztályképekkel. Nagyanyám mindig írt a képek hátuljára...dátumokat, neveket, helyszíneket....mesélt mellé...
-Látod  Lacika ő a nagymama apukája...már rég meghalt...sofőr volt az Esterházy úrnál....látod az autót? Buick!



Valahogy beszippantott ez a világ és én boldogan zuhantam a halottak közé. Újra és újra megnéztem a képeiket...figyeltem a tekintetüket...próbáltam megérteni hogy ők mind mind éltek, terveik voltak, szerettek valakit, küzdöttek valamiért, aztán meghaltak... és sok esetben az utolsó ember aki tudja hogy egyáltalán léteztek én vagyok.
Már csak én tudom a nevüket....már csak én látom az arcukat.
Ahogy teltek az évek a lista egyre nagyobb lett...egyre többen éltek már csak papíron...nagyapám ahogy nyakába veszi anyámat mit sem sejtve arról hogy anyám tönkreteszi majd az életüket...hogy végig fogja nézni ahogy meghal...a képen még boldogan...kortalanul.





Megnézve nagyanyám vagy a Bori nagyszüleinek régi osztályképeit csupa halottat látok. A gyerekek akik reggel már boldogan készülődtek a fotózásra, már túl vannak az életükön...jó esetben megöregedtek és meghaltak...rosszabb eseteben a háború vitte el őket, de egy valami biztos....abból a csapatnyi gyerekből aki boldogan nézett a kamerába mára már egy sem él. Mind halott.


Bori nagymamájának osztálya


Nagyanyám osztályképe.

Mikor átnézegettem ezeket a képeket fájdalmat éreztem. Az élet elvesztése feletti fájdalmat ami elkerülhetetlenségével gyermekként ijesztett.
Az ember persze belenyugszik. Belenyugszik hogy ha szerencséje lesz róla is marad egy fotó ahol maradéktalanul boldog. Ahol bizakodva néz a jövőbe. Ahol még minden előtte van.
Ha valaha kérdezné valaki hogy miért vagyok fotós...hát ezért.
És ez az amiért dokumentálok, a teremtett valóságokkal való játék helyett. Ne értsen félre senki nem nézem le és nem tartom kevesebbre azt a fajta munkát. Nekem egyszerűen más a dolgom. Én életek szilánkjait próbálom összerakosgatni....persze vágnak a szilánkok, és nekem folyamatosan szivárog a vér az ujjaimból, mégis ez az egyetlen dolog amiért kamerát fogok nap mint nap.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Samyang F2,8/14mm teszt Balassa módra! :)

A Leitz Hungária egyik legszimpatikusabb mondata az volt hogy a teszt alatt maradj végig önmagad! Iszonyatos megkönnyebbülés volt nekem mert akik ismernek személyesen tudják hogy ami a szívemen a számon és hogy nem tudok kibújni a bőrömből.
Mikor megláttam a 14-es Samyangot az volt az első két gondolatom hogy:
1: Ez nagyon sérülékenynek tűnik a kis domború pofikájával,
2: Na most én mit csináljak ezzel?



Első körben kimentem kék órában a dunapartra hogy na akkor most aztán megcsináljuk a tipikus kékórás lánchidas parlamentes förtelmet mert bizony ez erre való! (NEM!) Igazából nem is volt kedvem elővenni és akkor jutott eszembe hogy maradjak önmagam... Jó de akkor mi a fészkes fenét kóválygok a dunaparton mint gólyafos a levegőben ahelyett hogy mennék a dolgomra! Én megrögzött szociofotós vagyok. Arcokkal, történetekkel dolgozom. És még valami! Folyamatosan azt tanítom hogy hacsak nem igazolványképet csinálunk akkor mutassunk meg minél többet az alanyunk hátteréből környezetéből mert a…

Csak ez lehetek

Pici sötét szoba....koszos bomladozó ágyak.

A földet ürülék borítja. Mennyezetről lógó apró izzó fénye dereng. Romlott hús szaga keveredik emberi vizelettel. Az ágyon gyerekek fekszenek.  Tizennyolcan laknak a kétszobás vályogházban. Egyik legsötétebb sarokban valami neszez...közelebb megyek...takarók között cseppnyi baba fekszik.  Beteg. Nem tudják mi baja van. Nincs pénz gyógyszerre. Nincs pénz orvosra. Nincs pénz buszra az orvosig. Félretették....lehet hogy megmarad...ha elég erős. Közelebb lépek, lábam megcsúszik, szandálom vöröses barna csíkot húz a földön friss ürülékből... Résnyire nyitott száján sipolva szalad a levegő...apró fogai koromfeketék...majd megmozdulnak. Fél tucanyi döglégy mászik ki a résnyire nyitott ajkak közül.  Még él...de a legyek már a szájába petéztek... Pár órája még egy üszkösödő láb savanyú, lassan bomló szagát éreztem alig pár centire az arcomtól, és nem gondoltam hogy jön még rosszabb.

De hiába...én erre vagyok alkalmas.  Tudom hogy még saját feleségem…

Leica Q teszt....avagy engem átbasztak....

Azoknak akik tanulnak tőlem, vagy ismernek közelebbről számtalan mondat eszükbe juthat ami renszeresen elhagyja ajkaimat, de az egyik talán leismertebb mondat az, amit arra szoktam felelni mikor valaki megkérdezi hogy milyen géppel dolgozom? Milyennel milyennel hát amilyet a kezembe adnak! Fotós vagyok egy gyufásdobozzal is fotózni fogok persze ez nem teszi alkalmasá a gyufásdobozt mondjuk sportfotózásra... A gép másodlagos. Mindig az számit aki mögötte van...jobb géptől nem lesznek jobb képeid max technikailag. Igazából sokáig vártam hogy egyszer kapok egy levelet a Nikontól, hogy támogatásképp ingyen szervizelik a gépemet ha valami történne vele, de még arra a megkeresésemre sem kaptam választ sosem, hogy vajon miért válik le a gumi boritás a gépemről és mit lehetne tenni ellene.... A dolog igazából érthető hisz az én fotóim még mindig nehezen emészthetőek, olyan tartalommal telítettek, amivel az emberek nagy része nem szeret szembesülni. Nem lehet feltenni őket egy oldalra ahol le…