Viktoriánus kor alatt Viktória királynő uralkodási idejét számítjuk, tehát a 19-ik századról beszélünk, konkrétan 1837-1901-ig.
A kor bizarr szokása volt ami mellett mint fotós nem mehetek el szó nélkül a halottak fotózása. Természetesen nem a Viktoriánus korban kezdődött mindez de az emberek java része ezt ismeri...a fotográfia kezdeti éveiből is meglepően sok halottakat ábrázoló fotó maradt fent egy egyszrű okból kifolyólag, mivel az első emulziók olyan hosszú időt igényeltek a helyes expozícióhoz amit egy élő ember nem bírt volna mozdulatlanul.Fél óránál hosszabb expókról beszélek.A Viktoriánus korban azonban megjelent a Dagerrotípia és a Talbotípiával párhuzamosan egészen az ezernyolcszázötvenes évek közepéig uralkodó eljárás volt.
Különlegessége hogy a Dagerrotípia nem volt sokszorosítható így a megmaradt példányok közt igen értékes darabokkal is találkozhatunk.
Eleinte 15-20 perc expót igényelt az új anyag de pár év alatt ezt sikerült 10-30 másodpercre redukálni, természetesen a fényviszonyoktól függően.
Érdekesség hogy a Dagerrotípia tartalmazott olyan vegyszereket, amik gyakorlatilag életveszélyesek voltak így a fotóssegéd sűrűn cserélődött akkoriban.
A fotográfia terjedése a közép és alsó osztály részére is elérhetővé tette azt amit addig csak a felső osztály tudott megfizetni,és kiváltotta a portréfestészetet.
Voltaképpen a Grafikusok (sokszorosító grafika, rézmetszet, stb) illetve a Fotósok módszeresen elvették a festők munkáját.
Ebben a korszakban a csecsemőhalandóság igen magas volt mai szemmel nézve, és a szülők sokszor fotóst hívtak ha egy gyermek elhunyt, így próbáltak valamicskét megőrizni szemük fényéből.
Ekkor a halott gyermek arcocskáját kifestették, egy székbe, vagy ágyba helyezték, nem ritkán a szülők tartották a karjaikban és készítettek egy fotót.
Mai szemmel ez rettenetesen morbidnak tűnhet amikor mi már fotózunk telefonnal,és szinte dokumentáljuk az egész életünket.
Akkoriban ezeknek az embereknek nem volt más lehetőségük mint ez az utolsó utáni pillanat hogy megörökítsék gyermeküket. Így majd kétszáz év távlatából ránézve egy ilyen fotóra elmerenghetünk azon hogy vajon hogy hívták, milyen élete lett volna, ki lett volna belőle ha a halál nem ragadja el a cseppséget.
Ez a fajta fotográfia Európán kívül nem terjedt el igazán, és európában is a huszadik század elejére szinte teljesen eltűnt.
A kor bizarr szokása volt ami mellett mint fotós nem mehetek el szó nélkül a halottak fotózása. Természetesen nem a Viktoriánus korban kezdődött mindez de az emberek java része ezt ismeri...a fotográfia kezdeti éveiből is meglepően sok halottakat ábrázoló fotó maradt fent egy egyszrű okból kifolyólag, mivel az első emulziók olyan hosszú időt igényeltek a helyes expozícióhoz amit egy élő ember nem bírt volna mozdulatlanul.Fél óránál hosszabb expókról beszélek.A Viktoriánus korban azonban megjelent a Dagerrotípia és a Talbotípiával párhuzamosan egészen az ezernyolcszázötvenes évek közepéig uralkodó eljárás volt.
Különlegessége hogy a Dagerrotípia nem volt sokszorosítható így a megmaradt példányok közt igen értékes darabokkal is találkozhatunk.
Eleinte 15-20 perc expót igényelt az új anyag de pár év alatt ezt sikerült 10-30 másodpercre redukálni, természetesen a fényviszonyoktól függően.
Érdekesség hogy a Dagerrotípia tartalmazott olyan vegyszereket, amik gyakorlatilag életveszélyesek voltak így a fotóssegéd sűrűn cserélődött akkoriban.
A fotográfia terjedése a közép és alsó osztály részére is elérhetővé tette azt amit addig csak a felső osztály tudott megfizetni,és kiváltotta a portréfestészetet.
Voltaképpen a Grafikusok (sokszorosító grafika, rézmetszet, stb) illetve a Fotósok módszeresen elvették a festők munkáját.
Ebben a korszakban a csecsemőhalandóság igen magas volt mai szemmel nézve, és a szülők sokszor fotóst hívtak ha egy gyermek elhunyt, így próbáltak valamicskét megőrizni szemük fényéből.
Ekkor a halott gyermek arcocskáját kifestették, egy székbe, vagy ágyba helyezték, nem ritkán a szülők tartották a karjaikban és készítettek egy fotót.
Mai szemmel ez rettenetesen morbidnak tűnhet amikor mi már fotózunk telefonnal,és szinte dokumentáljuk az egész életünket.
Akkoriban ezeknek az embereknek nem volt más lehetőségük mint ez az utolsó utáni pillanat hogy megörökítsék gyermeküket. Így majd kétszáz év távlatából ránézve egy ilyen fotóra elmerenghetünk azon hogy vajon hogy hívták, milyen élete lett volna, ki lett volna belőle ha a halál nem ragadja el a cseppséget.
Ez a fajta fotográfia Európán kívül nem terjedt el igazán, és európában is a huszadik század elejére szinte teljesen eltűnt.
Megjegyzések