2012. szeptember 8., szombat

Apró sorsok.

Minap a neten bolyongtam, és szembetaláltam magam egy fotóval.
Vannak képek, amik mellett nem lehet szó nélkül elmenni....még akkor sem ha nem Hollywoodi sikersztori, sztárforgatókönyv, hanem csak két kisgyerek utolsó fotója, mielőtt meghaltak.
























Hosszan nézegettem, ahogy nagyobbik, (öt éves) hogy próbál vigyázni a kissebbre (két éves).
Szüleik akkorra feltehetően már halottak voltak, őket pedig épp a Majdaneki haláltáborba szállították.
Nem tudom kire jelentettek veszélyt?
Ki félt tőlük annyira, hogy elpusztította őket?
Vajon mennyit értett meg a két csöppség abból, hogy hova viszik őket, és mi fog ott történni?
Akkor is védeni próbálta a kissebbet Avram, (mert így hívták) mikor a halálba készültek?
Mi lett volna belőlük ha felnőnek?
Aki bekísérte őket a kamrába, vagy akárhova ahol végeztek velük, hogy tudott a tükörbe nézni?
Hogy lehet az, hogy egy beteg eszméért gyermekeket gyilkoltak?
Megölni egy felnőtt életerős embert az más dolog...ha esélyt adsz neki a küzdelemre akkor még talán nem is feltétlenül látok benne kivetnivalót hisz egyenlő esélyek vannak....
De gyerekeket?????
Nőket????
Milyen beteg elme tartja ezt helyesnek?
Továbbmegyek...milyen beteg elme az, aki mindennek fényében újra megtenné ezt, és újra elhisz minden demamgóg szart amit elé tolnak?
Igazából mindegy...már kidühöngtem magam...már csak bámulok magam elé...inkább nézem ezt a fotót és megjegyzem az arcukat....ki tudja emlékszik e még rájuk bárki...inkább leszek az emlékezet.



4 megjegyzés:

texas írta...

Egyetértek veled. De elég csak szegény Szita Bencére gondolni.

Yeteee írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Yeteee írta...

Laci !
Nagy rajongód vagyok, már írtam ezt neked. Emberként, fotósként mindenképpen.Ezt a bejegyzésedet olvasva tántoríthatatlan követőd lettem. Van olyan dolog, amiben nem feltétlenül értek veled egyet. Elég trágya világ lenne, ha teljesen egyformák lennénk. Ez, amit itt leírtál, torokszorítóan szép dolog. Betűről betűre, szóról szóra így gondolom én is és fojtogat a sírás. Tudom, ebben például nem vagyunk egyformák. Embernek maradni, ez jelenti számomra az élet elsőszámú célját. Ha ezt leírtad, akkor te is így vagy ezzel, gondolom. Lehet, hogy az az oka, hogy a gyermekkorunk is hasonló volt valamilyen szinten. Köszönöm neked ezeket a sorokat és vigyázz, mert könnyen példaképpé válsz néhány igaz(i) ember szemében. (Szerinte már sokaknak az vagy.) Üdvözöllek. Havasi László Székesfehérvár

Balassa László írta...

Szia! köszönöm kedves tőled....példaképnek azért egy jobb embert válasszatok :) Gandhi, Teréz anya, továbbmegyek Jézus....őket érdemes követni bárhova is mennek....Jó hogy aláírtad épp rá akartam kérdezni kivel beszélgetek :)