Lépésről lépésre szürkül a táj, alszanak ki a fények.
A fal repedésein megcsillanó fényfoszlányok is tompulni látszanak...nem látom már a falat, már csak érzem a falat. Van még egyáltalán fal ami az utamat állhatná, vagy már csak tátongó sötétség ölel körbe?
Formák és hangok nélküli gondolat vagyok.
Testetlenül mozdulok az érzékelés síkjain túl.
Nem kell szem, nem kell fül, nem kell tapintás.
Nincs mit látni nincs mit hallani nincs mit tapintani.
Nem zuhanok, nem emelkedek.
A vagyok elvont fogalommá válik.
Van még valaki a gondolat mögött?
Van még valami a gondolat mögött?
Ki teremt, és ki a teremtmény?
Én teremtem magamat, én nélkül.
Térrel együtt hajlok, só vagyok a tengerben, pára a levegőben, illat ami egy ódon szekrényből árad.
Én vagyok a sár a cipőd talpán és én vagyok a cipő.
Én vagyok a gyermek ki voltál, sa kutya amibe belerugtál, a lány akit csókoltál, az étel amit megettél, a bor ami részegített.
Minden voltam.
Semmi voltam.
Illúzió.
Megjegyzések