2010. november 23., kedd

A régi ház

- Mégis hova akarsz menni? Hova vezesselek? kérdeztem értetlenül...
- Ez a te utad... felelte közömbösen...vezess amerre visz...
Lassan hagytuk magunk mögött az állomást, kis utcák labirintusában bolyongtunk, mikor megláttam egy régi omladozó kaput, ami mint egy sötét kitárt száj tornyosodott egymagában.
Arra vettem az irányt....
Közelebb érve megcsapott a régi épületek fáradt életszaga....az a szag, ahogy kikopik az ember a falak közül...elfogy mint hosszú lélegzet, és csak egy jellemző szagot hagy maga után....
Az öregség, elfeledettség szagát....
A kapualj sötét, dohos volt sorban kukákkal, szemközt kopott, összetördelt levelesládákkal....
Ahogy méláztam mögöttem rekedtes hosszú sóhaj hangzott fel...
Kezemet megszorította kicsit, és lágyan arra fordított amerről a hang jött.
A vaskos kapu, és a fal találkozásának sötétjében egy csapzott hajú nő állt, kezében egy gyermekkel.
Arca kifejezéstelenül bámult a fény irányába...
Közelebb léptem.
Orromat savanyú hányásszag, és alkohol keveréke csapta meg.
Nem nézett rám....mintha ott sem lennék....a gyerekre sem nézett...úgy fogta ahogy egy kiló kenyeret szokás....
-Ki ez? kérdeztem suttogva a kislánytól
-Te hoztál ide.  felelte mosolyogva
-Nézd csak! mutatott a nő piszkos körmei felé
Hóvirág...egy szál vakítóan fehér hóvirág...

Nincsenek megjegyzések: