2010. október 20., szerda

A Hangszer

A lámpák felvillanó fénye megcsillantották az arcán lassan araszoló izzadtságcseppet.
A másnapos borosta néhol útját állta, és mint áttetsző gyöngycsepp függött rajta....
A hangszert szájához emelte, és mély levegőt vett. A csend oly gyöngéden szakadt szét az első hangokra, hogy szinte észrevétlen volt.
Az aluljáró megtelt élettel. A csempék repedései közül kiszivárgó istenek lepték el.
Szavakba nem önthető formák, színek, illatok folytak össze egy egész hullámzó egységgé.
Táncuk színtiszta érzelmekből, illatokból állt.
A zenész csukott szemmel játszott, szemernyit sem törődött az egésszel.
Mikor a falak széthasadtak körülötte, meg se rezzent.
Az istenek immár tér, és idő nélkül folytatták a teremtést....teremtést, mert ez történt valójában.
A tánc forgatagában univerzumok, különösebbnél különösebb lények, növények jelentek meg a semmiből, és széledtek szét, hogy benépesítsék a még üres világot.
Egy robbanás rázta meg a harmóniát....a falak újra a helyükön voltak.
A zenész hangosan felköhögött, az izzadtságcsepp a földre hullt.
- Fránya szúnyogok, mondta csak úgy magának. Párszor még megköszörülte a torkát majd csendesen eltűnt a fal repedéseiben....

Nincsenek megjegyzések: