A nap szinte minden pillanatában van nálam egy kis füzet amibe főként meló közben éjjelenként írok. Akkor jön az ihlet. A csend a halk neszek az egész világ lelassulása gondolatokat ébreszt amiket leírok. Átmásolom ezeket az írásokat ide a dokumentáció miatt elsődlegesen, illetve hátha lesz olyan ember aki elgondolkodik némelyiken. Egyes irások könnyedén érthetők míg másokhoz mélyebbre kell ásni kinek kinek kedve szerint. Nem hiszem hogy ezek bármilyen irodalmi értéket képviselnének ezek csak papírra vetett betük így kezeljétek őket.
Halk sikoly melyet a szél hoz és a víz mos el. Harsány kacaj mely a házak falai között szökdécsel. Sóhaj mi sosem tör fel, szó mi sosem hangzik el. Megremeg a kő, széthasad a fa, a világ fáradtan ásít, majd az oldalát vakarászva a másik irányba fordul.
Lassú monoton tompa zaj lüktet és álmosít. Sivatag felől érkezik, porszemről porszemre jár míg mozgásba hoz mindent. Remeg a világ, majd leszakad. Zuhanás közben álmodik egy rövidet, és mosolyog.
Lassan szárad el minden. Az élet oly lassan folyik át halálba hogy fel sem tűnik senkinek. Halott a láb amin lépek, halott a szem amin keresztül látlak. Csak te élsz egyedül, nem ismerve a halál fájának virágait. Pedig oly csodás az illatuk!
(bori kedvence)
Piros műanyagbárányok látni vélik az áttetsző zsírpapírfarkast. Morgása acsarkodása átjárja a színes poliésztert. A bárányok összebújnak remegve, menedéket keresve bámulnak halott műanyag szemekkel. Hol az igazság a világban ha a műanyagbáránynak is félnie kell?
Az élet fáján teremnek a halál legédesebb gyümölcsei. Szakíts bátran ne várd meg míg a fejedre hullik.
A lehulló sárga levelekből szemet kápráztató pillangó születik. Nagy lélegzetet vesz, hogy energiával telve vágjon neki a létezés új ösvényének. Még utoljára hátrapillant, és kőként hull alá.
Szétszaggatott pókhálóba ragadt fény várja a hajnalt. Fekszik mozgásképtelenül, csak a lélegzete látszik halványan.
Apró léptek zaja szakítja szét az időtlenség unalmát. A föld remeg belé, majd felröppennek az első madarak. Az ég csodálkozva fogadja magába őket és egy könycseppet ejt a lázadókért.
Egy napon minden megszáradt tinta új életre kel, és önfejű spontán útra indul a könyvek lapjainak labirintusába. Átíródik minden, és egy generáció előrehaladtával már mindenki tényként kezeli majd a tinta forradalmának szerzeményeit.
Részecske csapódik részecskébe amint kérdésed közeledik felém, de ebben a nagy csapkodásban nem értek egy szót se. Szóltál életem?
Hová mennek a csigák minden éjjel? Ma meglesem őket amint transzszexuális nyálkabált rendeznek a harmatos fűben. A csigák hedonisták!
Álmomban rájöttem hogy álmodok, pedig nem is álmodtam. Tükörkép vagyok a saját álmomban, árnyékom árnyéka, de vajon aki veti az árnyékot rájön e valaha is, hogy csak álmodik ő is? Egyébként még ha rá is jönne mi lenne velem hisz csak a tükörképének az árnyékának az árnyéka vagyok. Ha felébred eltűnik, az árnyék pedig nem létezhet öncélúan hisz csak a fény hiánya, önmagában nem létezik. Ám mivel a test is csak álom az árnyéka sem lehet más így már most sem létezem, csakis illúzió lehetek, illetve az illúzió illúziója. Minden ami körülvesz úgyszintén az. De hogy lehetek biztos a dolgomban amíg nem láttam a valóságot. A valóságot amit sosem pillanthatok meg hisz még megérkezése előtt szertefoszlok. Szertefoszlik ami sosem létezett. Mit lehet ilyenkor tenni? Azt hiszem iszom egy sört.
Kihült hideg lakásban fekszem. Por lep mindent, semmi sem mozdul. A néma sötét béklyóban tart. A takaró nem melegít, a tűz rég kialudt. Lassan lélegzem és tágra meredt pupillákkal nézem őt. Ő nem néz rám. A polcon guggol, maga elé bámul, és idegesen rágcsálja a körmeit. Nem lélegzik. Nem ad ki hangot. Feketén csillogó szárnyai lepelként borítják a falakat. Mintha csillagok lennének bennük. Egész galaxisok. Nem félek tőle.
Érintem de nem érzem. Ujjaim átsiklanak rajta. Mosolyog mint mindig. Gyengéden megcirógatja az arcomat, homlokon csókol és utamra ereszt. Mozdulatlanul mozdulok. Testetlen zuhanás. Nem ijesztő. Kellemes ahogy felfekszem a szélre. Körbeölel, rámnevet majd leejt. Távolról még integet egy picit. Találkozunk még- súgja fülembe.
Elsőre ennyi elég is lesz. Ha esetleg akad valaki aki feltenne kérdést bármelyikről, kérem ne tegye, mert szinte bizonyos, hogy nem tudok válaszolni rá. Ezek a gondolatok spontánok, nem tervezem őket csak úgy felbukkannak, így jómagam sem rendelkezem magyarázattal, csak vizsgálgathatom őket, de mivel nem szeretek élveboncolni nem teszem.
Halk sikoly melyet a szél hoz és a víz mos el. Harsány kacaj mely a házak falai között szökdécsel. Sóhaj mi sosem tör fel, szó mi sosem hangzik el. Megremeg a kő, széthasad a fa, a világ fáradtan ásít, majd az oldalát vakarászva a másik irányba fordul.
Lassú monoton tompa zaj lüktet és álmosít. Sivatag felől érkezik, porszemről porszemre jár míg mozgásba hoz mindent. Remeg a világ, majd leszakad. Zuhanás közben álmodik egy rövidet, és mosolyog.
Lassan szárad el minden. Az élet oly lassan folyik át halálba hogy fel sem tűnik senkinek. Halott a láb amin lépek, halott a szem amin keresztül látlak. Csak te élsz egyedül, nem ismerve a halál fájának virágait. Pedig oly csodás az illatuk!
(bori kedvence)
Piros műanyagbárányok látni vélik az áttetsző zsírpapírfarkast. Morgása acsarkodása átjárja a színes poliésztert. A bárányok összebújnak remegve, menedéket keresve bámulnak halott műanyag szemekkel. Hol az igazság a világban ha a műanyagbáránynak is félnie kell?
Az élet fáján teremnek a halál legédesebb gyümölcsei. Szakíts bátran ne várd meg míg a fejedre hullik.
A lehulló sárga levelekből szemet kápráztató pillangó születik. Nagy lélegzetet vesz, hogy energiával telve vágjon neki a létezés új ösvényének. Még utoljára hátrapillant, és kőként hull alá.
Szétszaggatott pókhálóba ragadt fény várja a hajnalt. Fekszik mozgásképtelenül, csak a lélegzete látszik halványan.
Apró léptek zaja szakítja szét az időtlenség unalmát. A föld remeg belé, majd felröppennek az első madarak. Az ég csodálkozva fogadja magába őket és egy könycseppet ejt a lázadókért.
Egy napon minden megszáradt tinta új életre kel, és önfejű spontán útra indul a könyvek lapjainak labirintusába. Átíródik minden, és egy generáció előrehaladtával már mindenki tényként kezeli majd a tinta forradalmának szerzeményeit.
Részecske csapódik részecskébe amint kérdésed közeledik felém, de ebben a nagy csapkodásban nem értek egy szót se. Szóltál életem?
Hová mennek a csigák minden éjjel? Ma meglesem őket amint transzszexuális nyálkabált rendeznek a harmatos fűben. A csigák hedonisták!
Álmomban rájöttem hogy álmodok, pedig nem is álmodtam. Tükörkép vagyok a saját álmomban, árnyékom árnyéka, de vajon aki veti az árnyékot rájön e valaha is, hogy csak álmodik ő is? Egyébként még ha rá is jönne mi lenne velem hisz csak a tükörképének az árnyékának az árnyéka vagyok. Ha felébred eltűnik, az árnyék pedig nem létezhet öncélúan hisz csak a fény hiánya, önmagában nem létezik. Ám mivel a test is csak álom az árnyéka sem lehet más így már most sem létezem, csakis illúzió lehetek, illetve az illúzió illúziója. Minden ami körülvesz úgyszintén az. De hogy lehetek biztos a dolgomban amíg nem láttam a valóságot. A valóságot amit sosem pillanthatok meg hisz még megérkezése előtt szertefoszlok. Szertefoszlik ami sosem létezett. Mit lehet ilyenkor tenni? Azt hiszem iszom egy sört.
Kihült hideg lakásban fekszem. Por lep mindent, semmi sem mozdul. A néma sötét béklyóban tart. A takaró nem melegít, a tűz rég kialudt. Lassan lélegzem és tágra meredt pupillákkal nézem őt. Ő nem néz rám. A polcon guggol, maga elé bámul, és idegesen rágcsálja a körmeit. Nem lélegzik. Nem ad ki hangot. Feketén csillogó szárnyai lepelként borítják a falakat. Mintha csillagok lennének bennük. Egész galaxisok. Nem félek tőle.
Érintem de nem érzem. Ujjaim átsiklanak rajta. Mosolyog mint mindig. Gyengéden megcirógatja az arcomat, homlokon csókol és utamra ereszt. Mozdulatlanul mozdulok. Testetlen zuhanás. Nem ijesztő. Kellemes ahogy felfekszem a szélre. Körbeölel, rámnevet majd leejt. Távolról még integet egy picit. Találkozunk még- súgja fülembe.
Elsőre ennyi elég is lesz. Ha esetleg akad valaki aki feltenne kérdést bármelyikről, kérem ne tegye, mert szinte bizonyos, hogy nem tudok válaszolni rá. Ezek a gondolatok spontánok, nem tervezem őket csak úgy felbukkannak, így jómagam sem rendelkezem magyarázattal, csak vizsgálgathatom őket, de mivel nem szeretek élveboncolni nem teszem.
Megjegyzések