A Balassa

Ötvenöt kölyök....ennyi jött aznap éjjel a szállodába...ötvenöt elkényeztetett, semmire se jó, kis seggfej.... Unottan álltam ez egyik pultnál...figyelni kell rájuk amíg eszik a hideg vacsit ami a buszról leszállt friss hús első élménye a szálloda konyhájából... Moslék...délben is az hát még este a maradék.... Indiaiak rakják össze nekik akik olyan büdösek hogy megállni nem tudok mellettük....egyszer egyik elkérte a rubik kockámat....utána napokig fertőtlenítettem....gombás volt minden körme tövig berohadva...míg egyik kezével a kockát nézegette, a másikon unottan rágcsálta félig lerohadt körmeit.... A kölykök kisebb csapatokban jönnek....az első három szó nélkül megy el mellettem....mintha ott se lennék... Persze hisz nem is vagyok...a biztonsági őr nekik nem személy hanem valami egzakt tárgy... -Helló! Köszönök rá angolul.... Összeröhögnek de nem köszönnek vissza..... Ötvenöt....ötvenöt kis köcsög megy el mellettem így! Érzem ahogy bizsereg a tarkóm az adrenalintól.....milye...

A lámpák felvillanó fénye megcsillantották az arcán lassan araszoló izzadtságcseppet. A másnapos borosta néhol útját állta, és mint áttetsző gyöngycsepp függött rajta.... A hangszert szájához emelte, és mély levegőt vett. A csend oly gyöngéden szakadt szét az első hangokra, hogy szinte észrevétlen volt. Az aluljáró megtelt élettel. A csempék repedései közül kiszivárgó istenek lepték el. Szavakba nem önthető formák, színek, illatok folytak össze egy egész hullámzó egységgé. Táncuk színtiszta érzelmekből, illatokból állt. A zenész csukott szemmel játszott, szemernyit sem törődött az egésszel. Mikor a falak széthasadtak körülötte, meg se rezzent. Az istenek immár tér, és idő nélkül folytatták a teremtést....teremtést, mert ez történt valójában. A tánc forgatagában univerzumok, különösebbnél különösebb lények, növények jelentek meg a semmiből, és széledtek szét, hogy benépesítsék a még üres világot. Egy robbanás rázta meg a harmóniát....a falak újra a helyükön voltak. A zenész h...

-Végállomás...suttogja fülembe, és alig érezhetően megszorítja a kezemet. Az ablakokon csendesen dobol az eső, kis patakok futnak tisztán, áttetszően,majd centinként válnak szürkévé, kátrányszerűvé, ahogy az ablak aljához közelednek. -Miért szállnék le? kérdezem már már dacosan.... Arcán angyali mosoly terül szét. - Megérkeztünk a végállomásra. Ez a vonat nem megy tovább. Hacsak nem akarod húzni magad után.... mondja és játékosan rámkacsint. A vonat egy végső rándulással megáll, és az ajtók kitárulnak. Tűzszín fürtjei szinte lángra lobbannak, ahogy az ajtó felé suhan. Halk csengést hoz a szél....

-Üdvözlöm Vágó úr Balassa László vagyok, megérkeztünk! szóltam a kaputelefonba majd egy vidám -jajdejó után már indultunk is a helyszínre. Alig tettem meg 30 métert mikor az anyósülésről megkérdezte, -Ne vezessek inkább én? Annyira meglepett a kérdés hogy szó nélkül átadtam a volánt...amúgy sem szeretem a suzukit vezetni mert rohadt pici nekem... hát így indultunk meg, a közel háromnegyed órás útra, ami idő alatt megismerkedtünk, beszélgettünk s megtapasztaltuk hogy István jól vezet! Istenem mediterrán országban élek én nem vezetek már gyorsan, csak olyan Spanyolosan.... Megérkezvén kihasználtam barátom vendégszeretetét kávé ügyileg, és neki is láttunk a fotózásnak... Egyetlen szempontból volt nehéz dolgom, az pedig a komor tekintet.... István mosolygós, jókedélyű, így csak sokadszorra kaptam el a számomra szükséges hideg, komor pillantást, de úgy érzem azért sikerült, illetve a mosolyteli képek között is találtam megfelelőt.  Dolgoztam Rolleiflexxel is, ami Istvánnak meglepet...