Álmomban sem gondoltam volna hogy ennyire megosztja az embereket majd ez a munka.
Nem számítottam rá hogy támadni fognak, kétségbe vonva indittatásomat...támadni fognak mert a képeken szereplők roma származásúak...
Lesz aki megkérdezi hogy milyen ember vagyok én, hogy képes voltam belépni egy ilyen lakásba ilyen mocsokba....
Én nem láttam semmilyen mocskot....én egy nagyon szegény család vendége voltam. Nem azért mentem oda hogy kérdőre vonjam őket vagy saját magamat....azért mentem oda hogy megpróbáljak segíteni egy kicsit. Én nem azt néztem hogy ott Romák vannak e vagy sem. Én embereket láttam...nőket férfiakat gyerekeket...
Én nem kérdeztem meg hogy miért nem fürdenek meg, hisz láttam hogy ivóvizük sincs sok helyen nem hogy fürdési lehetőség....
Szeretettel közeledtem feléjük és annak a szeretetnek a többszörösével válaszoltak.
Leültem közéjük, és nem éreztem magam többnek, jobbnak náluk.
Lelkileg nagyon megviselt a dolog, és azt hiszem nem csak én vagyok ezzel így az öttagú csapatban akikkel ott voltam. Már ott megszületett a terv hogy télen visszamegyünk és segítünk amiben csak tudunk.
Nem azért mert jobbak akarunk lenni bárkinél...mi csak hallgatunk arra a halk belső hangra és megtesszük amit kér.
Azon dolgozunk hogy minél több gyereknek segíthessünk...segíthessünk nekik a tanulásban, továbblépésben, hogy ki tudjanak, ki akarjanak törni ebből az ördögi körből.
Talán van egy kis csapat akik havonta pénzt gyűjtenek nekik és elküldik a rászoruló családoknak.
Talán van olyan gyerek aki így jut be idővel főiskolára...egyetemre akár, és utat mutathat sokaknak hogy igenis van út felfelé.
Hiszek a gondviselésben.
Hiszek abban is hogy a teremtő idővel mindenkinek megmutatja hol van a helye.
Én a helyemen vagyok.
Mi a helyünkön vagyunk.
Most már csak rajtunk múlik minden.
Tudom hogy menni fog...ismerve ezt a kis csapatot nem látok akadályokat.
Megjegyzések