Nehéz összeszednem a miérteket...sokkal nehezebb mint gondoltam.
Azt hiszem elkezdem az elejéről...mint mindenki más én is ugyanúgy botladozva kezdtem el a fotográfiát, és a művészi pályámat...az egyetlen dolog ami adott volt, az egy határozott zseni tudat amit nagyanyámék belémneveltek. Azt hiszem ha valaki művészettel akar foglalkozni, akkor erre szüksége van...Minden művész úton van...így én is...nem érzem hogy beérkeztem volna, és soha az életben nem akarom azt érezni. Óvatossá válnék...követni akarnám a bevált sablonokat...meghalnék.Én élni szeretek...szeretem, hogy az ajtó nyitva van és bármit megtehetek...hibázhatok akár...belefér.
Ha egy fát , vagy egy tájat szeretnék megmutatni, akkor nem érem be azzal, ahogy a valóság festi. Azt akarom, hogy benne legyek én is. Azt akarom, hogy a saját meglehetősen sötét egyeseknek talán ijesztő világom is belekerüljön. Nem foglalkozom vele, hogy éles legyen a kép, hogy tökéletes legyen...az foglalkoztat, hogy lelke legyen. Egy alternatív világot teremtek, ahol megjelennek olyan dolgok is ami a valós képen nem.
Az alkotásnak ezt a folyamatát nem lehet csak tanulással megszerezni...fel kell oldódnod a témában...el kell hogy engedd minden előítéleted....szerelmesnek kell lenned....
Mikor ezt a fát megpillantottam bomba robbant a mellkasomban...megálltam és szólni sem tudtam semmit...Bori azt hitte rosszul vagyok, én pedig még neki is nehezen tudtam megmagyarázni, hogy valami teljesen mást látok ott a fa helyén és annyira csodálatos, hogy szavaim sincsenek rá...meg kell élni ezt az élményt, ezt a mennyiségű érzelmet hogy le tudjam képezni utána.
Hogy meg tudjam mutatni azt amit én látok.
Mintha beleshetnék a díszletek mögé, és azt próbálnám megmutatni.
A jobb oldali kép soha nem lesz publikálva egyéb módon...egy példány fog készülni belőle ami az én falamon lesz...ez az első olyan fotó amit megtartok. Az indok nagyon egyszerű...ül valaki a fa mögött...vár rám.
Megjegyzések
Ma sétáltam a Kamaraerdőben. A távolból lövéseket hallottam, Azokat a nevetségesnek hangzó kis puffanásokat, mint amikor két léc puffan egymásnak. Épp a lencse lecsavarós, fordítva odarakós technikát gyakoroltam, amikor zörgést hallottam a bozótosban. Csak remélni mertem, hogy őzek azok. És azok voltak; ráadásul kettő is. Pont felém futottak, amint a vízmosásban lépdeltem lefelé. Egyenesen azon a letörésen akartak átfutni, ahol álltam, de amikor az első észrevett hirtelen jobbra fordult és elvágtatott. A másik is követte, de sokkal lassabban vágott át fentebb a vízmosáson mint az első. Én meg csak álltam: a lencse az egyik kezemben, a Zenit a másikban és még levegőt sem vettem. Nem bántam, hogy nem tudtam lefényképezni. Ez a pillanat az enyém lett :-)
Csak azért írtam le, mert vmi hasonló járt át engem is, mint téged járhatott át akkor...